Halottakra emlékeztünk

És mi van azokkal akik tudják, vagy úgy gondolják, hogy hamarosan meg fognak halni? Ők hogyan emlékeznek az elhunytakra?

 "Mellrákkal diagnosztizáltak". Csend, nincs válasz, nincs reakció. Tapintható a zavartság a másik nőben, mert nem tudja hogyan reagáljon. Úgy tudja, a halállal diagnosztizált emberek nem szeretik ha sajnálják őket, de valamit mégis illene mondani. Együttérzés van benne, de tehetetlennek érzi magát. Erre a bejelentésre nincs helyes válasz.

 "Ez már biztos?" - teszi fel a nyilvánvalóan hülye kérdést, mintegy időt és megértést kérve a másiktól arra hogy miért késlekedik a válaszával, a reakciójával. Hülye kérdés, mert nem szoktak az emberek egy ilyen súlyú dolgot csak úgy ukmukfukk közölni, mindaddig amig ők meg nem bizonyosodtak meg róla hogy tényleg betegek. Legalábbis orvosilag, papírjuk is van róla.

 "Igen, de nem foglalkozom vele. Ha nem oda figyelek akkor nem erősítem fel a betegséget. Tudod a rezgések, meg a gondolat hatalma. Ne aggódj, meg fogok gyógyulni, majd minden percben erre gondolok és bevonzom a gyógyulást." Na erre megint mit lehet mondani? Mégis mit? Legyen úgy! A másik nő agyán átfut ez a gondolat mint a gyorsvasút és hallgat, nincs válasz. Nincs helyes válasz. Mit mondhatna? Őrült vagy? Felelőtlen vagy? Magától nem tud ilyesmi elmúlni, szerintem menj vissza az orvoshoz. Ilyeneket? Erre egy válasz van. Ha a "beteg" ezt szeretné akkor nézzünk előre, legyünk pozitívak és higgyük el hogy tényleg meg fog gyógyulni. Mert a gondolatnak ereje van, teremtő ereje. Amire fókuszálsz az lesz a valóságod.

De mi van ha a barátnője csak hárít, és úgy tesz mintha erős lenne és tényleg hinne abban hogy meggyógyul? Honnan lehetne ezt megtudni tőle? Beszélgetnek ők erről, de nem lehet tudni hogy mennyire őszinte a beszélgetésük. Valahogy mindig rövidre zárulnak ezek a beszélgetések, átmennek hárításba. "Hagyjuk már ezt, beszéljünk másról, jól vagyok!" A másik oldalon csend. Már lassan semmiről nem lehet beszélni. Se munkáról, se pénzről, pasikról, se betegségről. Innét már csak a kínos csendek vannak. Egyikük sem tudhatja, de talán mindegyik azt feltételezi a másikról hogy úgysem értené őt meg. És lehet hogy tényleg nem is lehet megérteni.

Honnét tudhatná bárki hogy a másik ember mit érez, mi zajlik benne, mi van a kimondott szavai mögött? Már nem lehet a régi módon egymáshoz kapcsolódni, te nem lehetsz elég beteg, nem lehetsz eléggé nagy bajban őhozzá képest. Mert aki haldoklik annak mégiscsak nagyobb a baja mint annak akinek ugyan szar az élete de vannak még kilátásai. Egyre sűrűbbek a nagy, zavart hallgatások. Hol tudna átbillenni valódi őszinteségbe két ember között egy beszélgetés ilyen helyzetben? Ott, hogy nincsenek tabuk. Egyiknek sem. De nem születnek az emberek pszichológusnak, nem tanultak meg ilyen helyzettel bánni, elbánni! Az egyik nem tud megnyílni, mert őt ne sajnálja senki, a másik nem tud előrelépni, mert nem tudja mivel bántja meg a másikat. Csúszos jég a pálya. És amig ez így van addig sosem derülhet ki hogy a másik mit gondolt amikor azt mondta hogy... Aztán a közönség számára fenntartott mosoly és erő otthon a bejárai ajtó küszöbén szertefoszlik. Mikor senki sem látja összeomlik, bekuckózva, begubózva, magára hagyottan, magányosan szenved, hogy erőt gyűjtve holnap ismét fel tudja venni a mosolyt és a túlságosan is megcsinált vidámságot.

Az emberek egy része gondosan elrejti a fájdalmát, a csalódottságát és úgy tesz mintha nem létezne. Az emberek egy másik csoportja meg világgá kürtöli a legkisebb baját is, mintegy ezzel kérve segítséget. Egyikre sem érkezik jó válasz, mert nincs jó válasz. Jó kérdések vannak, amivel vagy meg tudod nyitni a másikat, vagy nem. Ha a másik megnyílt feléd akkor jól kérdeztél, érezte benned az őszinte, ítélkezés mentes létezést, érdeklődést. Erre lehet őszintén reagálni, válaszolni, sírni, dühöngeni. De ahol nincs könny, nincs érzelem, nincs kérdés, nincs válasz.... Ahol azt kérik a másiktól hogy ne beszéljünk róla, mert azzal életben tartanánk a betegséget, sőt még a betegség szót se használjuk mert rossz a rezgése…Ott mit lehet tenni? Vannak akik tudnak, ők rá tudnak kapcsolódni azzal hogy aktívan tesznek a másikért. Mert arra van szükségük, nem pedig sajnálatra. Az aktív figyelemre szomjaznak, hogy valaki vegye át a terhüket, egy picit vegye át tőlük az irányítást. Hisz a betegség is abból alakulhatott ki hogy erre vágytak. Figyelemre, törődésre. Az ápolók, vagy terapeuták azért tudnak bizalmi és megbecsült helyzetbe kerülni szemben a családtagokkal, mert ők máshogy tekintenek a betegre. Nem helyezkednek bele érzelmileg, nem vonódnak be. Mégis úgy alakul hogy többet tudnak ezzel segíteni mint a közeli rokonok, barátok, ismerősök, akik zavarukban maguk köré építenek egy láthatatlan hálót félelemből. Aki fizikai törődést ad a másiknak, gyakran nagyobb megbecsülést ér el mint aki lelkileg próbál meg lelket önteni a másikba, akinek nincsenek más eszközei, ráadásul néha hibázik, mert lesz egy mondat ami betalál a másiknál, rosszul szól és már oda is a bizalom.

Ezek a gondolatok egy könyv olvasásakor jöttek fel bennem, a könyv témája egy mellrákkal diagnosztizált hölgy kárváriája az orvoslásban, ahogy nem hiszik el neki a hihetetlen gyógyulását. Közben elveszít munkát, barátokat, férjet, mindent. Hogy legyen miről gondolkodnia az otthon magányában.