Te mire gondolnál ha a gyerekeden ilyent látsz?

Rendszeresen kékre, lilára kiszívott könyökhajlat mindkét oldalon.
Véresre szaggatott körömágy. Szárazra, cserepesre, kivörösödöttre nyalt ajkak.

Láttál már ilyent? Esetleg te magad voltál az a gyerek aki kék-lila karokkal létezett? Még csak nem is kell a "legrosszabbra" gondolni, hogy tettlegesség történt azzal a gyerekkel, valaki esetleg megverte, vagy ilyesmi. Bár véleményem sokakéval nem egyezik, mert szerintem a pszichés bántás, vagy épp semmibevevés tud sokkal veszélyesebb lenni épp a láthatatlansága miatt. Ilyen kiszívott könyökhajlat vagy véresre nyalt száj, és tépkedett köröm elég nagy lelki teherre (a gyerek számára nagy!), és erős belső feszültségre utal amit nehéznek él meg a gyermek, amit nem tud önmaga feldolgozni. Nincs akihez forduljon ha gondja van, mert a szülők nem vevők rá hogy meghallgassák, nem érnek rá, rohannak vagy rendszeresen ellökik maguktól hogy ne is kelljen vele foglalkozni. Mindezt nem rossz indulatból, hanem például nagyon sok teher nyomja a vállukat, maguk is feszültek, ingerültek vagy akár érzelmileg éretlenek a saját magukon kívül eső dolgok kezeléséhez. Ezért aztán úgy tesznek mintha a probléma nem is létezne. Tudod, az a bizonyos struccpolitika: ha nem látom akkor nincs. Ejjh, ha visszapörgethetném az idő kerekét...

A gyermek ettől a félre állítottságtól láthatatlannak érzi magát. Egy ideig még próbálkozik felhívni magára a figyelmet hogy kérdései vannak, érzelmi feldolgozásra vágyik, támogatásra, vagy csak megértésre, meghallgatásra néha elmegy a hisztiig vagy a rosszalkodásig, de egy idő után a legtöbb gyerek feladja a próbálkozást mert rájön hogy hiába. Inkább láthatatlanná válik. A láthatatlanság viszont lelkileg fáj, nyomasztó hisz ott van mögötte a vágy hogy "szeress anyu, szeress apu". Ez még egy felnőttet is bánt ha nem veszik emberszámba. A feszültséget pedig le kell valahogy vezetni, különben szétrobban. Hát elkezdi a könyökhajlatát szívogatni, vagy tépkedi a körmeit, a szemöldökét, vagy a szájáról a bőrt.

Legtöbb szülő ezt látja, érzékeli, de nincs elég bátorsága észre venni, kezelni. Vagy észreveszi de nem tudja mit tegyen. Elviszi a gyereket fűhöz-fához… pedig elég lenne önmagába nézni, megvizsgálni hogy mi az amit a gyerek érzékel, mitől lesz feszült. Aztán még ha tudja is hogy mitől feszült a gyerek (például saját párkapcsolati problémája), a saját felnőtt életén nincs ereje, bátorsága változtatni hogy ne a gyerek szenvedjen. Mert majd csak abbahagyja. Majd kinövi. Ez csak időleges. Most túl sok az iskolában a dolgozat és ettől terhelt. Mindent és mindent felhoz önmaga mentségére, csak tenni ne kelljen érdemlegesen semmit. Te voltál ilyen kiszívott könyökhajlatú gyermek? Én igen. Te voltál körmét szaggató kiskamasz? Én igen. Voltál szemöldökét tépkedő kis elsős? Én nem, de közelről láttam ilyent és nem igazán tudtam mit tehetnék. Akkor még nem tudtam.

Ha te voltál ilyen gyerek akkor igen, akkor nagyon is tudod miről beszélek. Felmerült-e valaha benned hogy ez nem oké? -Vagy csak megtörténtek a dolgok és azt gondoltad ez az élet rendje, velejárója? Mert bennem anno sosem merült fel sem gyerekként, sem szülőként hogy ez akkora nagy baj lenne. Tudod miért? Mert elbagatellizálunk mindent a saját kényelmünk érdekében. Ezt tanultuk meg mi is a szüleinktől, ők meg a sajátjuktól hogy szőnyeg alá söpörjünk mindent, mert akár a létfenntartás előbbre való dolog volt mint a pszichés egészség - tisztelet a kivételnek.

Sosem késő változtatni a dolgokon ha már rájöttünk hogy nincs az úgy jól ahogy megtanultuk, ahogy megszoktuk! Ne legyen több kiszívott karú kisgyerek, körmét szaggató kislány, szemöldökét szaggató kisfiú! Ha nincs erőd változtatni, lépni, cselekedni, akkor tudd hogy nem vagy egyedül. Segítek építkezni lelkileg és erőt gyűjteni a változáshoz hogy egy örömtelibb létezésben tudj élni te magad és a gyermekeid.