A 18 már felnőtt?

Egy ügyfél-partner története, de szerintem sokaknak ismerős maga a hangulata, a mondanivalója. Megpróbálom történetszerűen visszaadni ahogyan ő mesélte nekem.

Az apám folyton ráolvasott a fejemre, mindegy mit tettem vagy mit nem. Gyakorlatilag minden nap úgy mentem haza hogy sosem tudhattam mi vár otthon. Ha túlterhelt volt a munkában akkor rajtam csattant az ostor amiért olyan hülye vagyok hogy még a matekot sem tudom. Ott fogsz robotolni egy gépsoron három műszakban te ostoba, vagy takarítónőnek leszel csak jó. Akkor még nem értettem ennek mi köze van a matekhoz, mert vannak nem diplomás emberek is akik boldogok és rendben van az életük. Valamiért ez a diplomás dolog amihez a matek kellett nagyon fontos volt apámnak. Másnap meg arra mentem haza hogy hozott nekem egy kiscicát. Gondolom engesztelésül amiért tegnap jól megmosta a fejem. Talán ő is érezte hogy elvetette a sulykot. Anyám ilyenkor sosem avatkozot közbe, csak lapított, sosem állt ki mellettem, nem állította le apámat hogy nem a gyerek tehet róla hogy gyenge matekból, arról meg végképp nem hogy neki rossz napja volt. Lapított, mert legalább aznap nem ő volt az áldozat. Aztán másnap mikor enyhült a fagyos légkör, már ő is előrébb lépett és megsimogatta a buksimat valami apróság miatt, hogy látod tudsz te ügyes is lenni. Miért is? Mert aznap nem rontottam el semmit amiért le lehetett volna szidni?

Én ezeket akkor még nem értettem, olyan volt mintha ugyanazért a dologért egyik nap szidás jár, másik nap meg dicséret. Mindenféle ok nélkül, de ez csak most utólag állt össze a fejemben. Anyám passzivitását is csak mostanra tudtam értelmezni.

Alig vártam hogy 18 éves legyek, majd én megmutatom nekik hogy tudok magamról gondoskodni. Nem fogják nekem többé azt kántálni hogy ameddig az én kosztomat eszed addig azt csinálod amit mondok. Ez is apám kedvenc mondata volt, amit akkor hallottam ha valamiért nagyon ki akartam állni magam mellett, vagy egyáltalán mertem ellenkezni. Amit nem nagyon toleráltak a szüleim. Ebben kivételesen egyet értettek. Eljött a 18. szülinapom, vártam már mint a messiást, bár nem tudtam hogy mi lesz majd jobb onnantól. Jobb lesz-e egyáltalán bármi is, mert hát az ember fia nem indul el csak úgy otthonról mert épp betöltötte a tizennyolcat. Pedig de szerettem volna! Csak épp nem voltam hozzá elég bátor. Alig vártam hogy a gimnázium után elmenjek dolgozni, és a magam ura lehessek. Fel sem merült bennem a továbbtanulás. Vagyis igen, de akkor még évekig hallgathattam volna hogy a szüleim pénzelnek engem. Álmodoztam. Sokat. Emlékszem az utcákon járva házakat nézegettem, hogy milyen jó lenne oda költözni albérletbe, vagy még nagyobb álomként megvenni egy picurka házat ami aztán csak az enyém. Persze ez tényleg álom maradt pénz nélkül, munkahely nélkül. Aztán meglett a munkahely ami akkoriban mindenkinek jutott, nem kellett érte annyit kilincselni mint a mai fiataloknak. Azt gondoltam hogy onnantól már spórolhatok egy új lakásra. Akkor még nem nagyon volt divat albérletben lakni, ezért új lakásban, házikóban gondolkodtam. Ez már legalább 30 éve volt.

Hamar lelombozódtam, mert kiszámoltam hogy ha minden hónapban félreteszek egy picit, amennyi marad a fizetésemből, akkor 20 év alatt sem jön össze egy lakás vagy aprócska ház ára. Szüleim még 20 évre kaptak hitelt lakás vásárláshoz a banktól. Elkeseredtem, mert nem voltam felkészülve arra hogy ha már felnőtt leszek - és már az voltam papíron - akkor még mindig küzdenem kell és másoktól kell függenem. Engem senki nem tanított meg előrefelé optimistán, tervekkel felvértezve gondolkodni. Én meg azt hittem ha felnőtt leszek akkor önálló leszek. Nem vettem észre hogy a szüleim bár felnőttek, csak küzdenek és nem olyan jó nekik mint amire én vágyakoztam. Gyorsan feladtam az álmomat hogy valaha ingatlan tulajdonos leszek. Tettem tovább a dolgomat, egészen addig amig a főnököm össze nem zavart bennem valamit. Úgy nézett rám hogy arra nem lehetett máshogy reagálni mint elfogadni, mert végre valaki törődött velem. Végre valaki emberszámba vett. Végre valaki akinek fontos lettem. Madarat lehetett volna velem fogatni, mikor mondta hogy házasodjuk össze, hát persze hogy hozzá mentem feleségül. Büszkén mutogatott mindenfelé hogy milyen szép és ügyes felesége van. Hamar beilleszkedtem az ő baráti körébe, megszerettem a barátait, összebarátkoztam a feleségekkel. Később mikor már a gyerekek is megszülettek, boldog családként jöttünk mentünk, anyagi biztonságban éltünk.

Először csak apró dolgok változtak, nem is tulajdonítottam neki jelentőséget, arra gondoltam hogy felszállt a rózsaszín köd, ezért látom máshogy a világot. Meg igazából elfoglaltam magam a gyerekekkel, nem nagyon vettem észre mi történik velem. Apró kis beszólások , közben mosoly az arcán. Például hogy ugye te karcoltad össze a parkettát? Nyugodtan valld be, nem gond, megcsináltatom. Csak mondd meg az igazat. Mintha egy gyerekhez beszélne. Nem tudtam megmondani, mert nem emlékeztem hogy megkarcoltam-e, de akár az is lehet hogy igen. Nem szoktam megnézni. Aztán a barátnőimet kezdte el kritizálni. Pedig korábban mindig mondta hogy milyen jó fej barátnőim vannak. Most meg elkezdtek megszaporodni az olyan esetek hogy ha megbeszéltünk egy csajos estét, akkor neki hirtelen valami sürgős határidős munkája lett ami miatt este be kellett még menni az irodába. Nem volt aki vigyázzon a gyerekekre, tehát le kellett mondanom a programot. Sok ilyen lemondás után már nem nagyon hívtak sehová, úgyis tudták hogy lemondom. Óhh és még hány ilyen dolog szivárgott be szép lassan az életünkbe! Eleinte tiltakoztam, vitatkoztam hogy védjem az igazamat. Aztán már azt sem tudtam megállapítani hogy tényleg igazam van-e. Úgy tűnt milyen hálátlan vagyok és nem vagyok tekintettel arra hogy a férjem szétdolgozza magát értünk. Hogy mi síelni tudjunk menni, meg tengerpartra, meg vidámparkba, Disneyland-be... Már nem tudtam mit gondoljak, mit higgyek csak azt tudtam hogy nem jó így, de meggyőztem magam ha majd egy kicsit figyelmesebb leszek, majd többször főzöm a kedvenc ételét, masszírozom, kényeztetem és akkor meghálálja és újra kedves lesz velem. Magamat okoltam, hátha én változtam rossz irányba. Minden alkalommal mikor elmentünk a barátaival bulizni - mindig csak az ő barátaival - akkor egyre többször ugratott hogy milyen kis béna vagyok, hogy mennyi mindent elszúrok, bezzeg a többieknek milyen tökéletes felesége van, csak neki jutott ilyen kis szerencsétlenség. Közben sajnos meg is híztam, ami nála nem volt előny. Azt a szót használta hogy bálnásodtam. Mindig felhozott valamit amit épp elszúrtam. Egy idő után már olyan idegbeteg és bizonytalan voltam hogy tényleg elszúrtam dolgokat. Őszintén? Eddigre már tényleg szerencsétlennek éreztem magam, akinek megmondják hogy mit lehet és mit szabad.

Ennyit a felnőtt életről amire oly nagyon vágytam. Miben különbözött ez attól amiből jöttem? Nem sokban. Itt is mások kénye kedve KONTROLLJA szerint kellett viselkednem, JÁTSZJÁKBAN léteznem, MANIPULÁCIÓKBAN meghúznom magam, vagy a külvilág felé úgy tenni SZÍNÉSZKEDNI mintha minden rendben lenne. Nem tudtam hogy ebből hogyan lehet kijönni, ki lehet-e egyáltalán. Fel sem merült, mert nem tudtam hogy akár mondhatnék nemet is. Úgy tudtam hogy a nő a férfi tulajdona. Nem szó szerint, de otthon is apám URALKODOTT mindenen, tehát ez nem volt annyira új nekem. Azt sem tudtam hogy létezik olyan hogy átlépik a határaidat, sőt azt sem tudtam hogy vannak határok. Nem tudtam hogy normáliséknál ez nem így zajlik. Honnan is tudhattam volna? Mikor mindenhonnan csak azt kaptam a panaszaimra válaszul hogy te csak ne panaszkodj mikor ilyen jól megy a sorod. Ilyen férj mellett arany életed van. Nem tudom másoknak mi van a fejében, de ha ez az arany...akkor nagyobb a baj mint gondoltam. Elhatároztam hogy valahogy elindulok. El innen. Utólag tudom hogy a menekülésem terveztem megint. De hová is menekültem? Ki vagy mi elől menekültem? Úgy gondoltam biztos velem van a baj mert nem tudom értékelni a gondtalan szép életet, nem tudom értékelni a szép nyaralásokat, a szép ruhákat, a menő kocsit. Mindig eszembe jutottak a gyerekek, hogy nem tehetem azt velük hogy kilépünk a világba és nélkülözésre kényszerítem őket. Nem volt hova mennünk. Pedig másoknál mindig haragudtam arra ha a gyerekekkel takaróznak hogy miért maradnak benne egy rossz kapcsolatban. Úgy gondoltam még gyűjtök egy kis bátorságot, hátha egyszer... Az évek meg csak mentek el az orrom előtt.

Ez a történet sokakra igaz lehetne és szerintem a szükségesnél többen vannak akik magukra ismernek benne és ez szomorú. Ha felismered a történetben magadat, a saját érzéseidet, állj meg egy pillanatra és gondold át a lehetőségeidet. Mindig van egy másik választás. Lehet hogy két rossz közül, de akkor is választhatod a kevésbé rosszat, akkor is ha az ismeretlen nagyon ijesztő tud lenni. Ne engedd hogy lemerülj a gödör legaljára és mások uralkodjanak feletted, változtass már ma. Tudod, a sorsodat te magad alakítod a külső hatások mentén. Fenti példa is mutatja, hogy sérült önbizalommal és önértékeléssel még egy éveiben felnőtt korú ember sem tud felelős felnőtt módjára működni, amig a gyerekkori sémái működtetik.